Engedd sírni, öleld és puszild meg napjában többször!

Előre leszögezem, nincs gyermekpszichológusi diplomám és nem vagyok a szakmában jártas. „Csak” van egy gyermekem.

Nem is tudom, hogy mikor kezd el egy anya azon gondolkodni, hogy mitől lesz majd jó, érző, illedelmes, felszabadult, kreatív, becsületes a gyermeke. Mert ugye, amikor hazamegyünk a kisbabánkkal a szülés után, nem éppen ezek a gondolatok foglalkoztatnak minket. Örülünk, ha a saját testünk regenerálódását tudjuk valamennyire támogatni, a kicsit ellátni, figyelni a szükségleteit, a személyiségét. Mert ilyenkor már lehet ezt látni? Kövezzetek meg, én nem láttam.

Én azt tudtam, hogy nagyon nehéz volt a szülés, nehéz minden lépés, nem volt elég tejem, jöttek a jótanácsok mindenkitől, próbáltam kiismerni az új helyzetet. De ez egy másik téma. A lényeg az, hogy én nem tudom megnevezni azt a pontot, amikor tudatosan elkezdtem azt „irányítani”, hogy a gyermek majd egy rendes tini legyen, aztán becsületes felnőtt, akit szeretnek, és aki szeretni tud.

De most 7 éves és már erősen benne vannak a mindennapokban ezek a tudatos mozdulatok, gesztusok. Kezdi elengedni a kezem, már nem bújik olyan sokat. Nekem ez nehéz, de nem ez számít. Az számít, hogy miért nem akar beszélgetni, miért vonul el a szobájába. Hogy tudjam, most mi kell neki. Hagyjam sírni, mert valami bántja és megvárjam, hogy ő kezdeményezze a beszélgetést. Mikor kell bemennem utána és kérdezgetni? Mikor kell megölelni és megsimogatni? Mikor kell elmondani az igazat a halálról? (Ha valaki tudja, akkor hálás lennék ha megírná :) ) Mikor kell elmondani az igazat, hogy miért vált el anya és apa? Miért közösítik ki?

Nem tudom a jó válaszokat, csak próbálkozok. Azt tudom, hogy valamit mondani kell, mert ha nem kezdek el beszélgetni vele, akkor megoldatlan szorongásként benne marad. Lehet, hogy az égvilágon semmi értelme nincs a válaszomnak, de látja, hogy megpróbálom. Hogy elmondom, én mit érzek vagy látok ezzel kapcsolatban és megkérdezem, hogy ő hogyan gondolja. Ha sírnia kell, hagyom. Én is szeretek sírni (tudom, hogy ez hülyén hangzik, de nekem ez a szelep, amit kinyitok és kieresztem a gőzt, mint a Szaffi mesében Feuerstein lovag, a kormányzó), akkor miért ne lehetne ez neki is jó. No, nem kell, hogy egész nap bőgjön, de igenis van, amikor sírni kell. És beszélgetni. Ölelni és puszilni.

Egy tanulmány – bizonyára brit tudósok mutatták ki – szerint az ölelés pozitív hatással van az érzelmi intelligencia kialakulására. Azzal, hogy te megöleled a gyerekedet, nem csak azt érzi, hogy neki milyen jó ez, hanem azt, hogy ezt adnia is kell, hiszen ha neki ekkora energiát ad, akkor majd biztosan másnak is. Ja, hogy ez a példamutatás? Ahham… szóval a karodban síró csecsemőnek is már mutatnod kell a PÉLDÁT. Ezt iszonyú könnyű mondani, mert tegye fel a kezét az a szülő, aki mindig minden helyzetben szeretettel, nyugalommal és megértéssel viselkedik a párjával, családtagjával, barátokkal, munkatársakkal. Aki ezt mondja, az hazudik. Én nagyon sokszor belefutottam, hogy a gyerek előtt veszekedtem, csúnya szavakat is mondtam, de tudjátok, mit látott utána? Azt, hogy tudok bocsánatot kérni és mindig igyekszem megbeszélni a vita tárgyát. Megpróbálom elmondani, hogy miért mondom ezt, megérteni, hogy a másik miért mondja az ellenkezőjét. Beszélünk a kellemetlen érzésekről, keressük a megoldást, amit legtöbbször sikerül megtalálni, de nem mindig... nem is kell.

Közben sírunk, ölelünk és végül mindig puszilunk is! :)